Főoldal

Van az emberi szívnek egy halk szavú és előkelő vendége néha,az Emlékezés. Nem hinnéd, hogy mi mindent el lehet felejteni. Nagy áldás ez, és pokoli nyomorúság. A múltam – mint egy törött tükör, kirakós játék – megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait.Fontos az emlékezet, de csak addig a pontig, amíg nem gátolja a jelent. Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk? Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak. Ami fontos, azt nem felejted el soha.Mert ami meghalt, nincsen eltemetve, mit megtagadtál, nincsen elfeledve… Azt mondják, hogy soha ne nézz vissza, de ha nem tudod, hogy mi van előtted, akkor mi más marad, mint a visszatekintés? És nem tudom, mi fáj majd jobban:Mi itt örökre elveszett,Vagy ami él a multban, s onnanKivenni többé nem lehet? Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul...

Volt egy hely, gyönyörő álmomban láttam, hol tengerkék szigeten árnyak közt jártam, nem volt más néztük a hold fénylő arcát csak ő és én láttuk a hullámok táncát, s a hajnal vad románcát Valahol még várnak rám Valahol egy hang még szólít engem Valahol egy hely hol nincs többé már, ami bánthat ami fáj csak a szél lejtheti táncát valahol biztosan érzem szívem rá talál s valahol tán ő is vár Mondd hol jár, az akit álmomban láttam, ki elvisz majd oda hol eddig sose jártam Mondd hol jár, ígérte eljön majd értem és bármi bánt, megvéd és elvisz majd innen s újra szép lesz minden Valahol még várnak rám Valahol egy hang még szólít engem Valahol egy hely hol nincs többé már, ami bánthat ami fáj csak a szél lejtheti táncát valahol biztosan érzem szívem rá talál s valahol tán ő is vár Valahol egy hely hol nincs többé már, ami bánthat ami fáj csak a szél lejtheti táncát valahol biztosan érzem szívem rá talál s valahol tán ő is vár.