Idézetek az emlékezésről..

Nem fűzött össze bennünket barátság,és karom éjjel mégis átkarolt.S mikor már bebújtunk a közös ágyba,messzebb voltunk egymástól, mint a hold.

Van az emberi szívnekegy halk szavú és előkelő vendége néha,az Emlékezés.A múltam – mint egy törött tükör, kirakós játék – megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait.Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.Ami fontos, azt nem felejted el soha.És nem tudom, mi fáj majd jobban:Mi itt örökre elveszett,Vagy ami él a multban, s onnanKivenni többé nem lehet?Történnek dolgok az ember életében, melyekre jobb volna nem emlékezni. Jobb volna, de emlékezni kell. Emlékezni azért, hogy soha ne történhessen még egyszer, és emlékezni, hogy megtörténhetett.Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.Egy arc derűje lelkembe ivódott: Ôserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Hova tűnt a “hol volt, hol nem”? A meséd felnőtt rég. Vagy nagyon mélyen a szívedben Vár, hogy eljátszd még. Egy szív sose heveri ki első élményeit, melyek megdobogtatták, és először vétették vele észre, milyen sosem érzett elragadtatásra képes.