A legveszélyesebb fegyver, amit ellenünk fordíthatnak, az a saját lelkünk. Kihasználják kételyeinket és bizonytalanságunkat, amik eleve ott lesnek ránk. Önmagunkhoz legyünk hűek, vagy mások elvárásainak feleljünk meg? Ha őszinték és nyíltak vagyunk, szerethetnek minket feltétel nélkül? Van e elég bátorságunk ahhoz, hogy kiadjuk magunkból legbelső titkainkat, vagy a végén mind kiismerhetetlenek maradunk; még magunk számára is?

Nem fűzött össze bennünket barátság,és karom éjjel mégis átkarolt.S mikor már bebújtunk a közös ágyba,messzebb voltunk egymástól, mint a hold.

Van az emberi szívnekegy halk szavú és előkelő vendége néha,az Emlékezés.A múltam – mint egy törött tükör, kirakós játék – megsebez, miközben próbálom összeilleszteni szétszórt darabjait.Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.Ami fontos, azt nem felejted el soha.És nem tudom, mi fáj majd jobban:Mi itt örökre elveszett,Vagy ami él a multban, s onnanKivenni többé nem lehet?Történnek dolgok az ember életében, melyekre jobb volna nem emlékezni. Jobb volna, de emlékezni kell. Emlékezni azért, hogy soha ne történhessen még egyszer, és emlékezni, hogy megtörténhetett.Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.Egy arc derűje lelkembe ivódott: Ôserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Hova tűnt a “hol volt, hol nem”? A meséd felnőtt rég. Vagy nagyon mélyen a szívedben Vár, hogy eljátszd még. Egy szív sose heveri ki első élményeit, melyek megdobogtatták, és először vétették vele észre, milyen sosem érzett elragadtatásra képes.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

A szívem tört most össze, remegve nézek már a múltba Könnyes szemmel állok egy körbõl kirúgva Többet nem találkozunk, többet nem látlak már Egy gyenge szellõ kellett, összedõlt a kártyavár Nincs már több esélyem, nincs lehetõségem Hogy szemedbe nézzek és kezedet elérjem Rengeteg emlék után tanít meg az élet Ragaszkodni mindenhez mit a jövõ széttéphet

Indulnom kéne, de szeretnék maradni Az idõ múlását felesleges tagadni Távozhatsz szépen vagy másféleképpen A jövõm a célban, a tudás a vértem Indulnom kéne, de szeretnék maradni Az idõ múlását felesleges tagadni Távozhatsz szépen, nem érted, hogy miért nem Amit eddig kellett, már mindent megéltem

Van ki marad, ki megy, sok-sok év alatt Kötõdik egy barátság, míg ezer szétszakad Minden ember útja máshová vezet Egyszer biztos el kell válnunk, de mi történt el ne feledd Száz év múlva is csak veled, mindig csak veletek A karosszékben ülsz majd és az albumom beteszed Mi emlékeztet talán a régi tervekre Az elsõ közös krúra, az együtt töltött évekre Újra fed az idõ leple, másokra csak mint féregre Nézek már, az elsõ lépésemnél kétszer gáncsoltál Hollywood-i álomgyár, végtelen mc-k sora Mindennap új label, mindenki tartozna valahova Szorgalomnak semmi nyoma, lelkesedés nulla Szarjunk a világra, munka nélkül fel a csúcsra Mo Hip-hop éledj újra, kérlek, adj egy kis helyet Soha nem kértem, hogy szeress, csak egy pici tiszteletet Szeretnék, de csak arcoskodás és irigység marad Üres hazugság minden szavad Lehet, te ezt akartad, de így nem lehet haladni Maradnék szeretni, szeretnék maradni

Gyorsan peregnek az évek, nagyon fáj, de visszanézek Múltambol tanulva, új utat találva révbe érek Célom nem sok, de még álom, lassan teljesülni látom, A jelen pillanataiból a jövőmet formálom Az életem masszája összeáll talán, ha Szavaimnak, tetteimnek megmarad varázsa, Ami megvolt nekik régen, úgy sötétben, mint a fényben, És a nyári szellő szállította füstömet a szélben Éjjel-nappal folyt a vita, hogy lesz fábol vaskarika? Sajnos csak a mesében lesz a szamárbol paripa! Nem a csodát várom, lehetőségem megragadom, Nem érdekel a pénz, nem érdekel a hatalom! Mert tudom merre tartok es hogy végigmegyek utamon, A társaimnak neve néha móka, néha unalom, És fájdalom, és szánalom, és gyűlölet és rágalom Mint egy Brazil sorozatban, nem érdekel, én vállalom Csak érjek oda végre, ahol körülvesz a béke, Ahol nyugalomban éldegélek minden évről évre, Ott majd nem talál rám senki, a jóért nem kell rosszat tenni, Lenni egyszerűnek, őszintének, kitartónak....ennyi!